Panni és Kristóf:
Pipacsmező és arany köd

Vannak fotózások, amik olyanok, mint egy film - belevágsz valamire számítva, és az élet valami még jobbat hoz.

Ez a fotózás egy autóúttal kezdődött. Csendesen autóztam a párommal, amikor megláttam a tökéletes pipacsmezőt. Egy vörös tenger a lágy ég alatt, és csak tudtam - ide el kell hoznom egy párt. Ki is mondtam hangosan: „Ez az. Ide visszajövök fotózni.”

Nem sokkal később Panni keresett meg páros fotózás ügyében, és azonnal a mező jutott eszembe. Mintha így kellett volna lennie.

De amikor eljött a nap és megérkeztünk…a mezőt learatták. Több mint a fele eltűnt a virágoknak. Kicsit összeszorult a szívem - annyira élénken képzeltem el. De összenéztünk, és eldöntöttük: még így is gyönyörű lesz.

Azután esni kezdett. Először csak enyhén, aztán egyre jobban. Nem tagadom, olyan érzés volt, mintha az univerzum próbára tenne minket. De Panni és Kristóf nem is foglalkozott ezekkel az apróságokkal, így csak nevettünk és folytattuk. Az eső elállt. Egy lágy naplemente előbújt.

És épp amikor azt hittük, vége, ahogy visszafelé sétáltunk…megtörtént. Megfordultunk - és köd gomolygott a mező fölött, elkapva az utolsó fényt, és álomszerű, arany fénnyel vont be mindent. Olyan volt, mintha egy meséből bukkant volna elő.

Újra elővettem a kamerám, és mondtam nekik: „Visszamegyünk - látjátok ezt?” És így is tettünk.

Az utolsó képek? Felejthetetlenek. Nem azért, mert tökéletesek voltak a körülmények - hanem mert nyitottak maradtunk arra, amit a nap adott. És végül varázslatot kaptunk.